Népszabadság Online

(alább a cikk eredeti szövege ha nem müködne a link)


"...sok régi-régi fenyo, sok nyári idyll, sok forró fogadalom diszkrét tanuja nyult el fáradtan a földön, hogy eléggé élvezvén már a kilátást, halála által másoknak nyissa meg azt. Ötmillió fekszik most itt koronákban...


....A deli fenyőkatonák, akik eddig diszőrséget álltak a Tátra hatalmas palotája előtt, most majd lassanként elszélednek az országba mint rokkantak és tanul mindegyik más-más mesterséget. Asztal lesz az egyik szegény polgár házában...

"Egy novemberi rémes éjszaka pusztításairól írta e sorokat Kozlay Kálmán a Turistaság és Alpinizmus című folyóirat hatodik évfolyamában. Közölhette volna 2004-ben is a Nekrológ a tátrai fenyvesek felett alcímű írását, legfeljebb a korrektorok furcsálkodtak volna következetesen régimódi ékezethiányain, szóhasználatán. A büszke szálfák "néma, elvadult temetőjéről" azonban 1915-ben számol be a szerző. Szinte napra pontosan 89 évvel a mostani orkán előtt ugyanúgy letarolta a természet a Magas-Tátra déli oldalának erdőségét és áramtartó vasoszlopait, mint az idén november 19-én. A hajdan "36 óra hosszat dühöngő tátrai ciklon emberéletben, épületekben csodálatosképpen semmi kárt nem okozott", a mostani fergeteg egy emberéletet követelt és néhány házon megszedte a tetőt.

A kilenc évtizeddel korábbi széldöntésre Kunos Gábor, a Komanicki Gyula Természetjáró és Hegymászó Sportegyesület elnöke hívta fel figyelmünket. Ő a turistaság és hegymászás tátrai emlékeinek gyűjtője, kutatója, s gyakran vezet csoportokat és hegymászó-tanfolyamokat a Magas-Tátra csúcsain. "Ha egy évben tízszer nem jutottam el ezekre a bércekre, akkor nagyon rosszul éreztem magam" - mondja a ma már ipari alpinistasággal is foglalkozó szakember, jelezve, hogy nemcsak a korabeli pusztításról tanúskodó írások, fotók, sőt képes levelezőlapok, hanem az elmúlt évtizedekben megszerzett tapasztalatok is rendelkezésére állnak. A felvételek egyébként arról tanúskodnak, hogy sok helyen szinte pontosan ugyanolyan mértékű kárt okozott az orkán mindkét esetben - olyanynyira, hogy akár fel is cserélhetnénk a képeket a "derékba tört fenyőóriásokról és a derékba hajlított vasoszlopokról".

Az első világháború idején elszenvedett természeti csapás nem okozott nagyobb klimatikus változást, még tartós hatása a helyi klímában sem volt, ezért aztán valószínűleg most is fölösleges a túlzó aggodalmaskodás - véli a Tátra szerelmese. - Persze elkeserítő a látvány és hatalmasak a károk, hosszú ideig hiányzik majd az ózondús levegő, de a tengerszint feletti magasság és a helyi izoláció nem változik, a hegy északi oldalán pedig minden maradt a régiben. Hacsak a pénzhajhász erőszakosság le nem győzi a természetvédelmi terület hivatalnokait. Sokan ugyanis a katasztrófából akarnak meggazdagodni, azt mondják, végre szabadon építhetik a sípályákat, az újabb és újabb szállodákat. Most gyakran a faágak égetése miatt a fenyvesek illatát gyakran erős füst nyomja el, de az hamar elszáll, a zsúfolt sípályákkal azonban a természetinél nagyobb kárt okozhatnának.

Megdőlni látszik az érvelése azoknak is, akik a globális felmelegedés újabb bizonyítékát látták meg a mostani szélvészben, hiszen az 1915-ös tarolásra is magyarázatot kellene találniuk ebből az érvkörből. Annak idején mintegy negyedmillió köbméter fa feküdt el, most csaknem hárommillió köbméternyi. Ennek egyik okát Kunos Gábor abban látja, hogy helytelen volt a hajdani újratelepítés. A katasztrófa még a Trianon előtti Magyarországot érte, a háború miatt az újratelepítés már az új államszerkezetben történt meg. Gyors növésű luccal pótolták a korábban vegyesebb erdőt, pedig Kozlay Károly már akkor megírta, hogy "a vörösfenyők önként nem akartak osztozni luckollégáik sorsában", és a hajlékonyabb vörösfenyőket fejszésekkel voltak kénytelenek kivágatni. Szomorú analógiaként említi, hogy a háborúnak és a szélviharnak is a dús, az erős tetszik, a gyenge és a zsenge nem. Ha többféle - például ellenállóbb jegenyefenyőket -, sőt a fenyők közt lombos fajtákat, így nyírt vagy bükköt is telepítettek volna, akkor ma kisebb lehetett volna a kár. Már csak azért is, mert Kunos Gábor szerint a homogén telepítés miatt egyébként nem szaporodhatott volna el az az élősködő zuzmó a tátrai erdőségben olyan mértékben, hogy már a nyolcvanas évektől is megkezdődött a fenyvesek leromlása. A fölső koronaszinten egymásba gabalyodó ágakon tovaterjedt a zuzmó, a kiszáradt fákat pedig könnyebben fordította ki, törte ketté az orkán, s azok azután dominószerűen letarolták az egészséges egyedeket is. Most szerencsére vita zajlik arról, mitévők is legyenek: bízzák-e az újraerdősülést a természetre vagy telepítsenek. Ha az utóbbit választják is netán, már sokkal több szakmai tapasztalat birtokában járhatnak el, mint a világháború után.

"Szédületes volt heteken át, míg megszokta a szem az itt szokatlan nagy távlatokat" - írta Reichart Margit, az ótátrafüredi főorvos felesége 1916-ban a Turisták Lapjában a "szép Tátránkon" végigszáguldott vihar utóéletéről. A szalóki csúcs alatt azzal próbálta vigasztalni magát és olvasóját, hogy az erdőrengeteg nélkül most sok a napsugár, csodás a kilátás északra és délre. Az idei tátrai téli szezon is megkezdődött, a katasztrófa után kevés csoport mondta le az utat, hiszen a természetet igazán kedvelők sohasem csak az ember nyomait tisztelik a tájban. A turistafolyóirat tanúsága szerint 1915-ben is a ciklon utáni napokban a "meleg ródlidélutánokon a szellő olyan ártatlanul elül, mintha sosem járt volna itt". A Tátra mindnyájunké, írja a szerző, és a holdas estéken "a tájra épp olyan svéd karácsonyesti hangulat száll, mint valami Grimm-mesében".




vissza a "Szélvész" Honlapra